Mi, szülők általában teli vagyunk az élet gondjával-bajával. Hogyan oldjuk meg a hétköznapok problémáit? Milyen feladat vár még ránk? Most én is sokat gondolkodom ezen: nagytakarítást kellene csinálni itthon például. De ezekben a pillanatokban mégis „mások” problémájával kell foglalkozni!
Kik ezek a „mások”? Saját gyerekeink. Mert nekik mi vagyunk az iránytű! Ha nem mondhatják el nekünk kérdéseiket, gondjaikat, akkor hogyan fogják megoldani problémáikat? Ha nem tudják kibeszélni magukból sérelmeiket, kudarcaikat vagy örömeiket, hogyan tudják feldolgozni azokat? Ha nem adunk nekik fórumot – azaz meghallgató fület -, akkor magányosak lesznek, s előbb-utóbb más barátot keresnek!
Mert mindenkinek szüksége van barátra. De nem mindegy, milyen barátok veszik körbe az embert. Ha csak korosztály-barátok, akkor az olyan, mint amikor vak vezet világtalant. Milyen életbölcsesség és élettapasztalat az, amit egy korosztálybeli tud nyújtani kortársának egy nehéz helyzetben? Ne engedjük bele féltett kincsünket, gyermekünket ezekbe az útvesztőkbe! Adjuk oda az időnket és a fülünket gyermekeink problémáira, kérdéseire, élményeire! Ezáltal barátokká tesszük őket, és egy nehezebb, vagy súlyosabb élethelyzetben is lehetőségünk van segíteni rajtuk, mert hozzánk fognak fordulni. És boldog szülő az, aki első kézből hallja gyermeke örömét, bánatát, problémáját, kérdését.
