Bizony nagy szükségünk van az egymás közötti kapcsolatainkban az elfogadásra. Mindannyian úgy érezzük, egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, valami különlegesek… Még mi, szülők is. És ez így is van. De mégis az életben annyi nehézséggel találkozunk szembe. Azt akarják elérni, hogy ne gondolkodjunk nagyban, pozitívan, reménység által. Elmúlik az egyik nehézség, jön a másik, csak azért, hogy magunkkal foglalkozzunk, és így elveszi a figyelmet arról, hogy a mellettünk élőkről gondolkodjunk, szeressük, támogassuk vagy akár biztassuk őket. Ne legyen időnk arra, hogy a kapcsolatainkat ápoljuk, szeretet injekciókkal. A szeretetre időt kell szánni. Az, aki nem ad időt a másiknak, a szeretet kifejezésének nem ad helyet. „Rohanok, mert dolgom van.” „Mondd gyorsan, mert mennem kell.” „Maradj csendben, mert nem tudok telefonálni!” „Majd apa vagy nagyi elmegy a műsorodra.” És így rohan el mellettünk a lehetőség, hogy szeretetet kapjunk vagy adjunk.
“Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” /Ján 3,16/
A szeretet az adással kezdődik. Isten a szeretetet az adással kezdi. Adta a Fiát. Ezt nekünk, szülőknek is így kell kezdeni. Adni, ráadásul abból, amiből talán a legnehezebb: az időnkből, a figyelmünkből.
“Jézus, Aki, amikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy /ő/ az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett föl, emberekhez hasonlóvá lett.” /Fil 2,6-7/
Ha Jézusnak nem volt annyira fontos, hogy Istennel egylényegű legyen, hanem oda tudta adni ezt a dicsőséget, és emberré lett, valami kisebbé, kevesebbé, akkor nekünk sem lehet annyira fontos a saját feladatunk, hogy ezért ne tudjunk a családtagjainkra figyelni. Amikor adott a lehetőség, hogy beszélgessünk gyerekeinkkel vagy egymással, akkor legyen fontos, és tanuljuk meg önmagunkat adni türelemmel, figyelemmel, kárhoztatás nélkül.
Kedves Szülőtársak!
Mi, a mai kor mai szülei is megkaptuk a feladatot, hogy gyermekeinket neveljük. Annyi behatás éri őket, hogy szülő a talpán, aki fel tudja venni a versenyt ezekkel.
De tudjuk, a gyermekek leginkább abból tanulnak, amit látnak, és azt utánozzák. Ezek lehetnek a szülők, de lehetnek a nekik tetsző emberek, “sztárok, példaképek”, és azok viselkedései, beszédstílusa, öltözködése. Inkább abból tanulnak, amit látnak, mintsem abból, amit mondunk nekik. Tehát ha elfogadást, megértést és toleranciát akarunk nekik tanítani, legjobban akkor fog menni, ha mi magunk így viselkedünk a gyermekeinkkel. Tehát kezdjük magunkon a leckét.
Hogy van az, hogy amikor várjuk a kisbabánkat, annyi jót tudunk elképzelni róla? Édesnek és szerethetőnek látjuk, mosolygósnak, és olyannak, aki viszont szeret, hálás az életért, amit adunk neki. Amikor megszületik, máris csalódást okozhat. Mert nem olyan a szeme színe, nem fiú, hanem lány, szőke és nem barna, esetleg nem úgy áll az orra, ahogyan elképzeltük… De még minden rendben van, mert majd alakul és változik… Nem olyan tragédia… De ahogy nő, s egyre jobban kiütközik a saját személyisége, egyre inkább szembesülnünk kell azzal, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltük, amikor vártuk a születését. És ekkor van feladva igazán a lecke, hogy ennek ellenére, sőt pont ezért szeretni tudjuk. Megtanuljunk gyönyörködni abban, hogy ő mennyire más, mint a szülei. És nehogy azt higgyük, hogy akkor kezdődik ez, amikor tizenéves lesz a gyermekünk. Nem, nem. Például amikor a homokozóban olyan eszközt használ, ami nem igazán célszerszám arra a feladatra, amit el akar végezni. Természetesen segíteni akarunk neki, de semmiképpen nem akarja elfogadni a szerszámcserét. Mi idegesek leszünk: “Ne légy buta, fiam, hiszen ezzel nem tudod elvégezni ezt a feladatot, csak holnap reggelig!”
Igen ám, de ő nem a feladat elvégzésére koncentrál, hanem az eszközt próbálja ki, vagy az anyagmennyiség vizsgálata jár a fejében, vagy egyszerűen gyönyörködik abban, amit csinál. És máris itt a konfliktus bennünk. Hogyan fogadjam el ezt a „butaságot”??? Ami egyébként lehet, hogy nem is olyan butaság… Mert nézzük az én 6 éves kori olvasás órára való felkészülésemet. Az volt a feladat, hogy az olvasmányt háromszor olvassuk el. Én elkezdtem olvasni, és közben egy – akkor még szalagos – magnóra rögzítettem a hangom. Annyira megtetszett, hogy rávettem még más effekteket, és szinte egy kis rádiójátékot eszkábáltam össze. Persze, eltelt az idő, és nem olvastam el a leckémet. Az órán – Murphy törvénye alapján – kit feleltettek? Engem. Persze, hogy nem tudtam elolvasni az olvasmányt, és egyest kaptam. Igen ám, de mivel foglalkozok most? Rádiójátékokat rendezek, és effekteket teszek rá hanganyagokra. Ez bemutatja, hogy ami akkor butaságnak tűnt, később az én foglalkozásommá vált.
Mi ebből a tanulság? Elfogadás. Lehet, hogy még nem tudjuk, hogy mi, de valami lesz ebből a gyerekből. És könnyen lehet, hogy a számomra legnehezebben elfogadható tulajdonsága lesz az alapja a szakmájának, és pont amiatt tud az ő területén kiemelkedő teljesítményt nyújtani. És a szeretet arra ösztökél, hogy figyeljem, mi az érdeklődési köre. Segítsem ebbe az irányba, és boldoggá fogom tenni. Elfogadás. Fogadjuk el, hogy máshogyan gondolkodik, és próbáljunk ráhangolódni, beleilleszkedni az ő kis világába. Próbáljuk megérteni, vagy ha nem megy, beszélgetni vele. Mert ha mindig egy tiltásba ütközik, hogy „Ezt ne tedd!”, „Ez nem jó!”, „Buta vagy, fiam!”, akkor egy frusztrált és keserű embert faragunk belőle, aki úgy érzi, őt nem értik meg.
Persze, ez a kamaszkorban fog jelentkezni, esetleg egy lázadás formájában. De akkor sem késő a szülőknek a megértés “csaliját” bedobni, csak akkor sokkal nehezebben ér célba. Miért? Mert a bizalom megrendült. Újra el kell nyerni. És a tizenévesek nehezen engednek a véleményükből, mert úgy érzik, a személyiségük csorbul attól. Hát ez is a felnőtté válás nagy iskolája. De ne is róluk beszéljünk, hanem magunkról, szülőkről.
Mit tehet egy szülő, ha kiskamasz vagy nagykamasz gyermeke nem akar neki bizalmat adni? Kezdjük el dicsérni, és hagyjunk fel a szidással. Biztos, hogy van miért megdicsérni. Például a ruházatáért. Lehet, hogy nem tetszik nekünk, de talán megdicsérhetjük egyes részeit vagy azt, hogy tiszta. Meg fogjuk látni azt az elképedést. De ha komolyan tudjuk tenni a dicséretet, egy lépéssel közelebb kerültünk. Vagy egy másik lehetőség, hogy nézzük meg vele együtt, ami érdekli őt. Kérdezzük meg, miért szereti? Meséljen róla. Hátha mesél, és megnyílik. Kérdezzük a barátairól, a legjobb barátjáról, miért azt választotta?
Valóban érdeklődjünk, de vélemény nélkül. Nem kell rögtön véleményt mondani, van időnk. Ha van már bizalom, úgyis kérdezni fogja a véleményem. Ha nincs bizalom, akkor ha elmondom, inkább idegesítem és eltávolodik.
Fogadd el úgy, ahogy van! Most! Ezzel a hajjal! Ezzel az életvitellel! Ha igazán akarsz rajta változtatni, akkor az elfogadás, tolerancia, megértés az ehhez vezető út. Ezzel bemutatom, hogy mellette állok, és a javát akarom. Ha sikerül elérni, hogy magától meséljen, akkor osztatlan figyelemmel hallgassuk. A szeretetet a gyerekek és a kamaszok is a kapott időn mérik le. Mint ahogy mi is így vagyunk a házastársunkkal. Tehát leszögezhetjük, ha időt adsz, szeretetet adsz.
Mindez olyan egyszerűnek hangzik, de tudjuk, hogy mennyire nehéz, amikor szeretnénk a gyermekeinket megóvni valami rossztól, és nem szólhatunk. Ehhez még egy nagyon jó eszközt hozzá kell társítani. Éspedig az imádságot. Hiszen tudjuk, hogy Jézus senkit nem küld el, aki hozzá fordul. Ha kérsz valamit, akkor megadja neked a János evangéliuma szerint.
„Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.” /Ján 15,7/
„Jézus mondja: Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.” /Luk 11,9-10/
„Minden, amit nekem ad az Atya, én hozzám jő; és azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.” /Ján 6,37/
Ekkora ígéretet nem szabad parlagon hagyni. Be kell vetni a mennyei segítséget, hiszen Isten a szívek vizsgálója. Ő ismeri a gyermekeink szívét. Imádkozzunk, hogy megértsük őket, Isten beszéljen a szívükhöz, és adjon tanácsot a beszédünkre nézve. Legyél rendszeres imádkozó a családodért! Hidd el, ha nekünk, szülőknek megváltozik a beszédünk és a viselkedésünk, az tovább gyűrűzik a gyerekek felé. Istennel még soha senki nem vallott kudarcot.
Tehát kedves Szülőtársam! Kezdjük el a szeretet és elfogadás iskoláját saját magunkon, és megnyerjük gyermekeinket a jóra.
„A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk.” /Gal 6,9/
