Virginia Satir amerikai pszichológus ezt mondta: „Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.”
Érdemes elgondolkodnunk, hogy hányszor öleljük meg gyermekeinket… Hányszor jut eszünkbe, hogy csak azért, hogy kifejezzük érzéseinket, átöleljük és karjainkban tartsuk őket? Életkortól teljesen független az, amiről most beszélek. A mai világban, a szexualitás fülledt leheletében (TV, internet, pornográfia, homoszexualitás, a reklámok ilyen irányú beállítása, kétértelmű mondatok, pillantások, a szexualitás képi megjelenítése…) szinte lehetetlen érzelmeinket gyengéden kifejezni, mert az emberek rosszra gondolnak. Például megyek a fiammal az utcán kézenfogva vagy átölelkezve, és az emberek nem arra gondolnak, hogy a gyermekemmel sétálok… Mindezek arra akarják rávenni a szülőket, hogy megfosszák gyermekeiket a testi öleléstől, a puszitól, a kézenfogástól, a simogatástól… Ami normális szeretet-cselekedet egy családon belül szülő és gyermek között, vagy testvér és testvér közt (és ügyelünk is arra, hogy ez kicsi kortól kezdve ott legyen a hétköznapokban).
Ne fosszuk meg gyermekeinket a testi érintéstől, simogatástól, a szülői puszitól, barátságunktól, szülői szeretetünktől! Eleinte lehet, hogy furcsa lesz gyermekünknek, hogy érintéssel is kifejezzük, mennyire szeretjük őt – ha eddig még nem tettük -, de a szeretetet könnyű megszokni! Ne adjuk fel! A kezdeményezés mindig a szülőnél van. Ha visszautasítanak, se hátráljunk meg: jó gyümölcse lesz!
